KISMAMANAPLÓ

A várandósságom elején dupla adag gyógyszert kellett szednem a 12. hétig azért, hogy meg tudjon maradni a baba.

Mikor már több, mint egy éve nem volt ciklusom, gondoltam felkeresem az orvosom, mert babát terveztünk. Kiderült, hogy külföldre költözött a családjával...

Eljött a várva várt nap, mikor megláthattuk azt a gyermeket, akit a szakemberek halálra ítéltek.

Életem legnehezebb terhessége következett. Az elvetetés lehetőségére gondolni sem akartunk. Annyira vágytunk rá is.

Szerettünk volna nagycsaláddá válni, de ha a természetes tényekre néztünk, akkor úgy tűnt, hogy ez nem lesz egyszerű.

Az első szülés előtt azért izgul az ember, mert hiába olvas a témában, úgy igazából nem tudja, hogy mire számíthat. A második szülés előtt pedig azért izgul, mert már tudja.

Nem szerettünk volna túl nagy korkülönbséget a gyerekek között, hogy már kis korban is jókat tudjanak együtt játszani és jó barátok legyenek, de a vágy, hogy újra kismama lehessek, megint akadályokba ütközött.

Ahogy teltek a hetek, aztán a hónapok, mi csak pislogtunk, mert olyan gyorsan fejlődött a kislányunk. Egyre több mindent tudott csinálni. Én meg büszkén jegyzeteltem és írtam fel mindig a legújabb „tudományát”.

Éjfél előtt 35 perccel született meg a lányunk, így várható volt, hogy csak a 4. nap reggelén mehetünk majd haza a kórházból. Persze, ha minden rendben lesz.

Az első szülés előtt szerintem mindenkiben mindenféle gondolatok kavarognak. „Milyen lesz?”, „Nagyon fog fájni?”, „Honnan tudom, hogy most kell bemenni a kórházba?”, „Be fogunk érni időben?”, „Minden rendben lesz?”, „Végig tudom csinálni?”… Ez velem is így volt.

Az orvosi diagnózis után több, mint 1 év telt el úgy, hogy egyik vizsgálat követte a másikat. Szedtem a felírt gyógyszereket, de semmi eredmény nem volt.

Helló Kismamik!

Réka vagyok. 34 éves. Elvileg építészmérnök, gyakorlatilag most inkább 5 gyerekes CoolMom.

Ha megengeditek, megosztom veletek a mi történetünket.