KISMAMANAPLÓ

9. rész - A legnehezebb terhesség

2020.05.08 18:46
Réka
9. rész - A legnehezebb terhesség

Életem legnehezebb terhessége következett. Az elvetetés lehetőségére gondolni sem akartunk. Annyira vágytunk rá is.

A leleteimben leírt vírusnak a neve: cytomegalovírus, röviden CMV. Ez egy olyan betegség, amin állítólag mindenki átesik 35 éves koráig, és van olyan, hogy komoly tüneteket nem is okoz. Ha viszont ezt valaki pont fogantatáskor kapja el, akkor a magzatra nézve veszélyes lehet. Én akkor voltam 28 éves. Nagyon rég nem voltam lázas beteg, így reménykedtem, hogy csak egy régebbi dolgot látnak a véremben.

Elküldtek egy másik kórházba, ahol a vírusokra vannak a specializálódva. Ott megismételték a vérvételt. 12 hetesen elmentem a védőnőhöz a kiskönyvért. Mondta, hogy általában, ha a baba is elkapja ezt az anyától, akkor elvetél. Nagyon rossz az ilyet hallani kismamaként. Aztán a háziorvosnál is voltam. Ő megmondta, hogy nem pecsétel a kiskönyvembe, mert nem vállal felelőséget egy ilyen babáért. Megkérdezte, hogy „Nem akarom elvetetni?”, „Biztos, hogy nem?”, „Semmilyen esetben sem?”, „Ilyenkor ez az eljárás.” Hazáig sírtam…. A kombinált tesztre is elmentem. Az ottani orvos nagyon alaposan és részletesen végignézte a babánkat, és semmi olyat nem talált, ami aggodalomra adhatna okot. Megnyugodtam picit és megtudtam, hogy kisfiúnk lesz!

Nem tartott sokáig a felhőtlen boldogságunk, mert megjött az új vérvétel eredménye, amiből beigazolódott a gyanú. Tényleg friss lehet ez a fertőzés, mostanában kaphattam el, ezért magzatkarosító lehet. Az orvosom felhívott és elmondta a kockázatokat. Lehet, hogy elvetélek. Ha nem, akkor lehet, hogy koraszülés lesz. Ha mégis ki tudom hordani végig, akkor lehet, hogy halva születik meg. Ha életben marad szüléskor, akkor lehet, hogy süket lesz, vagy vak, vagy agykárosodott… Adott pár napot, hogy átgondoljuk, hogy hogyan tovább… Én rengeteget sírtam. Teljesen kivoltam. 

Közben a két nagyobb gyerek taknyos, lázas lett, felváltva kellett az orrukat szívni, ápolni őket. Nagyon nyűgösek voltak nappal is, és éjszaka sem aludtak. Kimerültem fizikailag is és lelkileg is. Nagyon nehéz volt az árral szembe úszni és minden orvosi tanács ellenére azt mondani, hogy mi megtartjuk a babát.

Ezután 2-3 hetente néztek ultrahanggal, és mindig elmondták a kockázati lehetőségeket. Gondolom, ilyenkor ez a protokoll, de nagyon rossz volt ezt újra és újra végighallgatni. Mikor mondtam, hogy nem fogjuk elvetetni semmilyen esetben sem, akkor nekem szegezte az orvos a kérdést, hogy „Felkészültünk arra, hogy esetleg egy egész életen át őt majd ápolni kell?”. Megszólalni sem tudtam… Erre szerintem nem lehet előre felkészülni. Aztán a szokásos 20 perces ultrahang helyett egy 1 órás vizsgálat következett. A picit én is láttam a képernyőn, és képzeljétek tapsolt, mintha azt mondta volna, hogy „Ez az! Köszönöm Anyu, hogy így kitartasz mellettem és számíthatok Rád!” Aztán kényelembe helyezte magát. Nekem meg folytak a könnyeim. Az orvos mindent teljesen rendben talált. Azért egy genetikai tanácsadásra visszaküldött még abba a másik kórházba. A genetikussal átbeszéltük megint a százalékokat, betegségeket. A főorvossal is konzultálni kellett. Mondtuk, hogy nem szeretnénk őt elvetetni, így külön nyilatkozatot kellett aláírnunk, hogy mindennek tudatában vállaljuk a babát. Megbeszéltük, hogy akkor a magzatvíz mintavétel is felesleges. A mintából amúgy is csak az derült volna ki, hogy a magzatvízben megtalálható-e a CMV, de azt nem tudták volna megmondani, hogy vajon a babánál ez mit okozott. Én azon döbbentem le, hogy ha kértük volna a mintavételt, akkor 22 hetesen lett volna meg az eredmény. Az már túl van a terhesség felén. Olyankor már érezzük, hogy rugdos, fordul, csuklik odabent a bébi, és még ilyenkor is simán el lehet vetetni úgy, hogy nem is tudják 100%-ra bizonyítani, hogy van-e egyáltalán baja. Teljesen letaglózott.

Ezután kérte az orvosom, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy szakértővel. Ő megállapította, hogy nem jó a legutóbbi leletem és újra meg kell ismételni. Felcsillant a remény, hogy nincs is semmi gond.

A nagyfiúnk közben ügyesen megtanult focizni. Voltak szavak, amiket nagyon viccesen mondott, de elkezdett mondatokat is összerakni már, ragozás nélkül. Halandzsásan énekelte a dalokat, kb. csak a magánhangzók voltak a helyükön. Tudom, hogy a fiúk általában később beszélnek. Nem szabad összehasonlítani őt a lánytesóval. A kedvence a bunyó volt, a nagytesó pedig mindig hagyta magát. Olyan jó volt látni, hogy szeretik egymást. Ha elment oviba a nagy, akkor nagyon hiányzott az öcsinek. Sajnos sok betegséget hozott haza, mióta közösségbe járt, kezdve általános megfázástól, a bárányhimlőig. Az öcsi persze általában elkapta tőle ezeket, és nagyon nehezen viselte. Egész nap ölben volt. Növekvő pocak mellett, ez nem volt könnyű időszak.

Túlvoltam a terhesség felén és jött a sima nagy laborvizsgálat, cukorterheléssel, amiből kiderült nálam még egy fertőzés pluszban. Ugyanaz, ami a másodiknál is volt, így ezért antibiotikum kúra következett.

Aztán megkaptam a CMV vírus legújabb eredményét is, ami nem volt túl bíztató, ezért, megint egy újabb vérvételre küldtek, amit aztán 3 hetente ismételni kellett. Már annyira vártam, hogy ennek az egésznek vége legyen. Lelkileg ez a hullámvasút nagyon nehéz volt. Mindig erősen mentem a vizsgálatokra, hogy biztos minden rendben van, aztán hazafelé már úgy jöttem, mint, aki fejlövést kapott és végig bőgtem. A férjem „rángatott fel a padlóról mindig”. Mondta, hogy úgy nézzünk a babára, hogy ő nem egy „selejt, akit el kell dobni”, hanem egy jutalom, ahogy a Zsoltáros is írja. A mi 3. ajándékunk. A lelkészünk is imádkozott érte. Mi is imádkoztunk minden nap.

A terhesség végére jött meg végre az az eredmény, hogy én most már túlvagyok rajta. Viszont a babáról még mindig nem tudtunk semmit ezzel kapcsolatban. Az ultrahangon mindent rendben találtak, de hozzátették azt, hogyha süket, vagy vak, az nem látszódik. Erre a bébi a monitoron hanyatt fekve a feje alá tette mindkét kezét, mintha napozna, majd belebújt a méhlepénybe. Olyan jó volt őt látni. Legszívesebben hazavittem volna magammal az ultrahangkészüléket, hogy otthon is tudjam nézegetni. A méretei viszont kisebbek voltak, mint ami ilyenkor az átlag, de ettől én már nem ijedtem meg, mert a 2 nagyobb gyerkőcünk is ekkora volt.

Az orvosok a terhesség végére már teljesen biztosak voltak abban, hogy ezt a fertőzést én pont fogantatáskor kaptam el, így mondták, hogy szülés után 2 héten belül vissza kell mennünk hozzájuk a babával. Az ultrahangon meg épp ásított a pici. Olyan cuki volt, mintha azt súgta volna, hogy „Anyu! Már nekem is nagyon unalmas ez a vírus téma. Ne izgulj, nemsokára találkozunk!”

Alig vártuk, hogy megszülessen.

 

Folytatás következik…

(A képek illusztrációk)

Következő rész >>

<< Előző rész

CoolMom

Webáruház készítés